Női Beavató Mesék

meseArra ösztönzünk mindenkit, hogy írjon, ossza meg önmagát, gondolatait, világát önmagával, másokkal… Ez csodálatos lehetőség az öngyógyításra, a kapcsolódásra, az ébresztésre… Ez az oldal női beavató mesék közlésére hivatott, amelyek valódi erővel bírnak, és képesek a tudatalatti elme, a szív gyógyítására a bennük rejlő fény által. Ha úgy érzed, belőled is született ilyen történet, küldd el a fenypont@gmail.com címre. Ha pedig hív a mesék világa, térj vissza időről időre erre az oldalra és csemegézz az általunk hozott gyűjteményből – értékes gyöngyszemeket… Üdvözlettel, szeretettel: Szabó Virág főszerkesztő

A MESÉK:

Cs. Szabó Virág: Delfinfiú
Cs. Szabó Virág: Várakozás


Christine Chilembu: A Kőszívű Asszony meséje

tearsÉlt egyszer egy szépasszony. Gyönyörű volt, de kőből volt a szíve. Ha nevetett, gyémántok peregtek a szájából, ha mérges volt, antracit zúgott körülötte. Ha jó kedve volt, ametisztté változott a legközönségesebb kavics, ha bal lábbal kelt fel, vulkáni tufák záporoztak az égből. Sírni viszont nem tudott.  A Kőszívű Királlyal élt örök idők óta elefántcsonttorony várában. Három évente fogadtak vendégeket. Ilyenkor megvendégelték őket minden földi jóval, szép ajándékokkal, drágakövekkel bocsátották útjukra őket. Azt remélték, lesz majd egy vándor, aki megríkatja meséjével a Kőszívű Királynét. Sok év telt el így, de senki nem érkezett, aki elérte volna, hogy tengerzöld zafír hulljon a Kőszívű Asszony világszép szemeiből. Míg egy nap szakadt vándor érkezett a hegyeken túlról. Az őrök alig akarták beengedni. Mikor a királyi pár színe elé jutott, csak ennyit mondott:
-„Akkor fog sírni a királynő, ha megtapasztalta a szépség, a harc és az odaadás csodáját. Amíg a palotában, a világtól elzárva, kövek között éli az életét, nem tudja meg, mennyi erőt adhat egyetlen könnycsepp.”
Nem volt mit tenni, a Kőszívű Asszony útra kelt. Nem vitt magával semmit, csak egy tarisznyát, hogy felfogja az őt kísérő köveket, és szükség esetén szétossza az emberek között. Zord hegyeken át vezetett az útja, eleinte csak a leomló kövek visszhangja kísérte az útján. Aztán végtelen sok idő után egy apró faluban találta magát. Lakatlan volt a hely, csak egyetlen ház ablakában pislákolt a fény. Bement, és egy öreg szerzetest talált a földön ülve. Öregebb volt, mint a hegyek, és mint a kő, amiből az asszony szíve volt.
-”Évezredek óta várom, hogy megérkezz” – mondta a szerzetes. „Készen állsz arra, hogy igazi könnyeket sírj?”
-”Évezredek óta várok erre”- válaszolta a királynő.
-”Akkor elárulom a titkot, leányom. Csak az tud sírni, akinek véges az élete. Választhatsz tehát: megismered a könnyek erejét, visszatérsz uradhoz és meghalsz, vagy hazamész, és könnyek nélkül, örökké élsz”.
-„A véges életet választom” – mondta a királynő. Annyi időt leélt már a könnyek nélkül, annyi ideje nem érezte, hogy dobog a szíve, és olyan nagyon szerette volna már megtapasztalni a könnycseppek erejét.
-”Rendben” – mondta a szerzetes. „Nem segíthetek, de adok három varázstárgyat, ami hasznodra válhat. Ennek a nyakláncnak minden egyes szeme más vidékre visz téged. Nem kell éveket vándorolnod ezután, hogy a megfelelő helyen lehess. A varázstőr az ellenségeiddel való harcban segít, a kígyó pedig, ami a kezemben tekereg, a teljes odaadást teszi lehetővé”.
A királynő megköszönte az eszközöket, és elindult. Sötét szurdokba ért, ahol borzasztóan félt az éjszakától. Amikor végre felkelt a nap, remegett a szíve attól a szépségtől, ami a hajnal színeiben fürdő kanyon láttán fogadta. De sírni nem tudott. Kezébe fogta a nyakláncot, és egy másik világban találta magát. Rideg, ellenséges, világ volt, ahol az életéért küzdött idegen birodalmak katonáival. Varázstőrével védte meg magát, bekötözte az elesettek sebeit, és eltemette a halottaikat is. Hallotta és látta a sok szenvedést, de sírni nem tudott. Újra kezébe vette a nyakláncot, és egy új világban találta magát. Rozoga kunyhóban volt, ahol egy édesanya ápolta beteg gyermekét. Éjt nappallá téve gyűjtötte a gyógynövényeket, virrasztott, játékokkal szórakoztatta a gyermeket, hogy elviselhetővé tegye annak kínjait.
-”Csak az áspiskígyó mérgével szennyezett vér segíthet a gyermekemen” – rimánkodott az anya. „Ha fellelnék egyet, engedném, hogy megmarjon, csakhogy a gyermekem meggyógyuljon.”
snakeA kőszívű asszony nagyon megrendült. Megmaratta magát a kígyójával, felfogta a mérgét, és ezzel meggyógyította a gyermeket. Határtalan volt a boldogság, és a királynő érezte, hogy fogy az életereje. Nem bánta, mert azt vette észre, hogy egy apró, szivárványszínű könnycsepp gördül le az arcán. Kezébe vette a nyakláncot, és még utoljára hazatért rideg kőkastélyába. Most, hogy halandó lett, minden sokkal szebbnek tűnt. Ha nevetett, csilingelő tündérek vették körül, ha jó napja volt, illatos rózsák nyíltak körülötte. De életereje egyre fogyott, és egy nap, amikor már nem bírt felkelni az ágyból, odahívatta a királyt. Elmesélte neki, mit látott. Milyen volt a felkelő nap fénye, a harc heve, a vér szaga. Csak folytak, folytak a könnyei, ahogy újra átélte a kalandjait. Már a király is sírt.
Egyszer csak megjelent az öreg vándor, aki annak idején útjára bocsátotta a Királynőt. Így szólt hozzá:
„Én voltam a szerzetes és a beteg gyermek is. Kiálltad a próbát, ezért megajándékozlak téged a hosszú élettel, a nevetéssel és könnyekkel is.”
(Született egy Meseíró Képzésen, a Fénypont Meseközpontban. 2013.)

Szalai Virág: Nap Fia, Hold lánya

napValamikor réges-régen a Föld, a Nap, meg a Hold még nem keringett egymás körül az égen úgy, mint ma, hanem egy helyben álltak: a Hold a földgolyó egyik oldalán, a Nap pedig a másikon, akárha odaszögezték volna őket az égboltra.

Hajnalban tehát nem kelt fel a Nap, és este nem nyugodott le, szürkületkor pedig nem jött fel a Hold, és reggel nem szállt alá, hanem a Föld egyik felén állandóan a Hold, a másikon pedig örökké a Nap világított.

A Földnek azt az oldalát, ahol a Hold uralkodott, csak hűvös, derengő fény érhette, így az ott élő emberek bőre sápadt, halvány színű volt. A másik oldalon a Nap szórta izzó sugarait, és bronzszínűre égette az ottani emberek bőrét. A földgolyónak ezt a két felét körös-körül magas hegyláncok választották el egymástól, így a két féltekén élő emberek nem ismerhették egymást. Nem is tudtak a másik nép létezéséről.

Mivel a Hold nem adott elég fényt és meleget, a holdvidéki embereknél állandóan lobogott a tűz, hogy ne kelljen dideregniük, és hogy kicsit világosabb legyen. Igen ám, de szépen lassan minden tüzelőt feléltek, és végül minden fa, minden bokor, minden ágacska és gallyacska, még a legutolsó száraz fűszál is elfogyott.

A holdvidéki nép királynője összehívatta a bölcseket, akik hosszan töprengtek, mit tehetnének, hogy ne kelljen hidegben és sötétben élniük, miután mindent eltüzeltek. Végül ezzel álltak a királynő elé:

‒ Úrnőnk! Ősapáink regélték, hogy messze országunktól magas hegylánc húzódik, amelyen még soha senki nem kelt át. Olyan messze van, és olyan magasak a csúcsai, hogy emberöltők óta még csak a közelébe sem merészkedett senki. Ezen a hegyláncon van egy különös csúcs: olyan, akár egy süveg. Ez mind közül a legmagasabb, a tetején pedig egy csodálatosan szép főnixmadár fészkel, akinek csodálatos képességei vannak. Küldd el hozzá a leányod követségbe: tőle kérjen segítséget. Ez az utolsó reményünk.

A királynő lánya, aki márványfehér bőrű, halványszőke hajú volt, mint mindenki a Földnek ezen a felén, felkészült az útra.

‒ Lányom, fogd ezt a hegyi kristályt ‒ búcsúzott tőle a holdvidéki királynő. ‒ Régóta öröklődik a családunkban, én az anyámtól kaptam, ő pedig az ő anyjától. Ha csak egyetlen vékonyka holdsugár is van az égen, visszatükrözi és felerősíti a fényét. Világot ad az utadon.

hegyÚtra kelt hát a királylány, és ment a hűvös, sötét pusztaságon, ahonnan az erdőket már rég kiirtották, nyirkos, ködös mocsarakon, lápokon, ezernyi veszedelmen keresztül. Hosszú hetekig vándorolt, amíg végre a hegylánchoz ért. Könnyen ráismert a különleges, süveget formázó hegycsúcsra. Hiába takarták felhők a Holdat, az hiába nem adott egyetlen sugarat sem, a csúcs mégis halványan derengő fényben úszott.

Igen ám, de az oldala szinte tükörsima volt, és a teteje olyan magasan nyúlt az égbe, hogy szinte a felhőkbe burkolózott! A királylány annyit gyalogolt, küszködött, hogy eljusson idáig, de minden veszedelem és nehézség és ellenére megtette, és most ilyen közel a célhoz nem tudja, hogyan tovább!

Dühében és kimerültségében sírva fakadt. Amikor elapadtak a könnyei, elővette a hegyi kristályt, hátha kibukkan egy holdsugár, és akkor a fényénél jobban megnézheti a hegycsúcs sima falát; talán talál rajta valami kapaszkodót. Észrevette, hogy a hegy éppen olyan áttetsző fehér kristályból van, mint az ő köve. Ezért ilyen sima és csúszós hát, ezért van saját fénye! Ekkor kibukkant a Hold a felhők mögül, és ahogy a kristályhegy visszatükrözte a sugarát, hirtelen akkora fény lett, amekkorát a holdvidéki királylány még soha nem látott. A nagy világosságban észrevett egy szürke madarat, ahogy erőtlenül hever nem messze a hegy lábától. A királylány éppen olyan kimerültnek és csapzottnak érezte magát, mint a madár, rögtön megsajnálta hát. Odament hozzá, és megetette a zsákjából. Azután keresett egy forrást, vizet hozott neki, és megitatta. A gyenge jószág egy szempillantás alatt eltűnt: büszke, erős teremtmény állt a helyében. Szépséges tollazata csodálatos aranyvörös színben ragyogott.

‒ Ki vagy te? ‒ ámult a holdvidéki királylány.

‒ Főnix a nevem. Van, aki tűzmadárnak hív. Itt fészkelek a hegy tetején. Amiért jó voltál hozzám, bármit kérhetsz tőlem.

A királylánynak erről eszébe jutott a küldetése.

‒ Nagy bajban van a népünk: elfogyott a tüzelőnk, hideg van és sötét! Kérlek, segíts rajtunk!

‒ Felviszlek a hegycsúcsra ‒ válaszolta a főnix ‒, a többi a te dolgod. ‒ Ezzel a hátára vette a lányt, és egyetlen szárnycsapással fent voltak a hegycsúcson.

Csodálatos kép tárult a holdvidéki királylány szeme elé. Életében először meglátta a földgolyó túlsó oldalát, és a látvány hihetetlen volt és gyönyörű: az égen nem a megszokott, sápadt fényű Hold, hanem a sárgásvörösen izzó, tüzes Nap uralkodott.

‒ Oda kell mennem! ‒ jelentette ki. ‒ Ott fény van és meleg, nekünk pedig éppen erre van szükségünk. Talán megtudom, hogyan vihetek haza belőle.

‒ Leviszlek magammal a túloldalra ‒ bólintott a főnix.

fonixEgy szárnycsapás, és már lent is voltak a hegy lábánál.

‒ Kövesd ezt a forrást, elvezet a napvidéki király udvarába! ‒ tanácsolta a főnix. ‒ Adok neked egy tollat. Ha segítségre van szükséged, csak fújj rá, és nyomban ott termek ‒ ezzel egy csodálatos, vörös-arany színű tollat nyújtott át a királylánynak, majd egyet suhintott a szárnyával, és eltűnt.

A holdvidéki királylány elindult a forrás mentén az idegen tájon, ahol idegenek voltak a növények, és idegen volt a föld. Szemét vakította, bőrét égette az állandóan tűző nap, amit csak néha takartak el jótékony felhők. Csak ment, mendegélt a vékonyan csordogáló patak mentén, míg egyszer csak nem bírta tovább a fejére tűző napot, és összeesett.

Amikor kinyitotta a szemét, egy sátor árnyékában feküdt. Idegen fiatalembert látott maga előtt, aki nagyon furcsán nézett ki: a bőre bronzszínű volt, szeme pedig, amelyet éppen őrá szegezett, sötét, mint a vadgesztenye. A királylány még soha nem látott őhozzá hasonlót. A napvidéki király fia volt az; ő talált rá az ereje fogytán lévő királylányra, és éppen olyan csodálkozva bámulta annak márvány bőrét, világos haját, mint a lány az ő sötét színeit. Vajon honnan került ide ez a különlegességében is gyönyörű leány?

A királylány elmesélte neki, hogy mi járatban van. A napvidéki királyfi ámulva hallgatta: létezik olyan ország, ahol bőven van víz és árnyék, csak éppen a meleg és a fény hiányzik? Nem tudta elképzelni, milyen lehet az. Nagyon szerette volna látni ezt a különös tájat.

Elmondta a királylánynak, hogy a Nap uralta féltekén is nagy a baj: a könyörtelenül perzselő forró napsugaraktól kiszáradtak a folyók, a tavak, és mindenki szűkében van a víznek. A patak, amelyet a királylány a hegy lábától idáig követett, valaha szélesen hömpölygő folyó volt, de mára csak vékonyka ér maradt belőle. A napvidékiek éppen arra készülődnek, hogy felkerekedjenek, és új otthont keressenek maguknak, ahová elköltözhetnek erről a felperzselt tájról.

A királyfi megkérte hát a királylányt, hogy vezesse el ő országába: hátha együtt megoldásra lelnek. Búcsút vett az apjától és a népétől A napvidéki király is egy kővel bocsátotta útnak a fiát, ám ez izzó, vörös rubinkő volt.

‒ Ezt még az apámtól kaptam, ő meg az ő apjától ‒ búcsúzott fiától a király ‒. Úgy mondta, a nap szikráját zárták bele. Tedd el, talán segít az utadon.

A visszautat a hegyhez a királyfi sebes paripáján tették meg, és hamarosan ott álltak a tükörsima, süveget formázó csúcs lábánál. A királylány elővette a vörös-arany tollat, ráfújt, és azon nyomban ott termett a főnix.

‒ Mire van szükséged? ‒ kérdezte.

‒ Kérlek, vigyél fel bennünket a csúcsra! ‒ felelte a királylány. ‒ Meg akarom mutatni a napvidéki királyfinak a mi hazánkat.

A főnix a hátára vette őket, és hamarosan mind a ketten ott álltak a hegy csúcsán. A királyfi ámulva nézte a Hold uralta, árnyas, nyirkos tájat.

Innen, a csúcs tetejéről jól láthatták, hogy mindkét nép éppen abban szenved hiányt, amiből a másiknak olyan sok van, hogy már éppen az okoz gondot. Igen ám, de hogyan osztozhatnának úgy, hogy a Föld mindkét oldalára jusson fény is, sötét is, meleg is, hűvös is? Ott álltak a földgolyó legmagasabb csúcsán, látták mind a két világot, de nem tudták, hogyan egyesítsék őket.

‒ Milyen gyönyörű ez a hegycsúcs! ‒ szólalt meg egyszer csak a királyfi csodálattal telve. ‒ Tükörsima és tökéletes formájú. Csak ez az icipici darabka hiányzik innen ‒ mutatott egy aprócska résre a hegycsúcs peremén.

A királylány odanézett, és hirtelen különös érzése támadt: mintha pontosan tudná, mi hiányzik onnan. Elővette a hegyi kristályt, amit az anyjától kapott, beleillesztette a résbe, és az csodák csodájára tökéletesen illeszkedett, akár kulcs a zárba.

Nem is hiába illeszkedett olyan pontosan, mert valóban zárat nyitott: amint helyére került a kristály, megnyílt a hegy, és feltárult egy hasadék. Olyan mély volt, hogy nem is lehetett az aljáig látni. A királyfi lenézett a lába előtt nyíló kráterbe. Egyszerre megmagyarázhatatlan erő kerítette hatalmába, hogy alászálljon, és felderítse a mélységeit. Kötelet vett elő a zsákjából, hogy leereszkedjen, a királylány pedig ment utána.

Hosszú napokon keresztül ereszkedtek lefelé, olyan mély volt az a hasadék. Hamarosan már sem a Hold, sem a Nap sugara nem hatolt bele, és csak a kristályfal saját halvány fénye adott némi világot.

Egyszer csak leértek a gödör aljára, és látták ám, hogy a kristályhegy gyomra hatalmas kristálykemencét rejt. De a kemence üres volt, a falai simák, hűvösek.

Ekkor szárnysurrogást hallottak maguk mögött: a főnix volt azt. Így szólt hozzájuk:

‒ Nem véletlenül jutottatok el idáig: be kell gyújtanotok ezt a kemencét, a Föld kemencéjét. A kigyulladó tűz megforgatja majd a földgolyót, és ha egyszer forogni kezdett, soha többé nem áll meg. Így mindenütt éri majd a Nap is és a Hold is, folyamatosan váltja egymást a nappal és az éjszaka, lesz meleg is, árnyék is. Lesz elég víz és kinőnek a kivágott, kipusztult növények, táplálékhoz jut állat, ember.

‒ De hogyan gyújthatnánk be? ‒ kiáltotta egyszerre a királylány és a királyfi.

‒ Királyfi, fogd a rubinkövet, és dobd a kemencébe, úgy, hogy a falának ütődjön! Amint a rubin a kristályfalhoz ér, kipattan belőle a napszikra, és begyújtja a kemencét ‒ utasította a fiút a főnix.

‒ De mi fog égni benne? Hiába a kemence, a szikra, ha nincsen benne tüzelő!

‒ Ez az én dolgom, ezért vagyok itt. Arra várok réges-régóta óta itt a hegyen, hogy jöjjön valaki, aki lángra lobbant engem, és ezzel mozgásba hozza a Földet.

‒ De hát nem pusztíthatunk el! ‒ rettent vissza a királyfi és a királylány.

‒ Ne féljetek, nem pusztulok el végleg ‒ felelte a gyönyörű teremtmény derűsen. ‒ Nem véletlenül hívják a főnixet tűzmadárnak! ‒ Ezzel elhallgatott, és többet nem volt hajlandó mondani; csak búcsúzásul méltóságteljesen bólintott egyet feléjük, majd belépett a kemencébe.

A királyfi és a királylány egymásra néztek, majd a fiú minden ügyességét összeszedve nekihajította a rubint a kemence falának. A kő szétnyílt, és a kipattanó szikrától lángra kapott a madár aranyvörös farktolla, majd izzó lánggal égni kezdett. A díszes tollazatot hamarosan meg sem lehetett különböztetni a vörös lángnyelvektől. A madár énekelni kezdett, és csodálatos hangja betöltötte a hegy gyomrát. A királyfi és a királylány lenyűgözve hallgatták. A tűzmadarat hamarosan teljesen elborították a lángok, de az éneke még mindig tisztán hallatszott.

Amikor a dal véget ért, a lángokból egy madárfióka szökkent ki. Apró volt, de a szeme éppen olyan bölcs, mint az öreg madáré, amelyik elégett a tűzben.

‒ Látjátok, a főnix nem pusztul el. Újjászületik a tűzben ‒ fordult hozzájuk.

A királylány megetette és megitatta, a fiatal madár pedig hamarosan olyan erős lett, hogy mindkettejüket a hátára tudta venni, és felrepült velük, ki a hegy gyomrából, fel a szabad ég alá.

A hegycsúcs fölött éppen hajnal volt. A királyfi és a királylány egész nap csak azt figyelték, hogyan hág a Nap egyre magasabbra az égen, majd hogyan bukik le, és jön fel helyébe a Hold. És a Föld minden részén ugyanígy szépen sorban követték egymást a napszakok, ahogy azóta is teszik, és ahogy még nagyon sokáig tenni fogják.

Ahogy a Föld forogni kezdett, és az égitestek fénye mindenhová eljutott rajta, úgy kezdtek az emberek is egyre többet vándorolni, más földrészeket, más népeket megismerni, közöttük letelepedni. És ahogy ma mindenhol van holdfény is, napfény is, ugyanúgy mindenütt élnek világos és sötét bőrű emberek is, és mostanára annyira összekeveredtek, hogy immár a fehérnek, a sárgának, a bronznak és a barnának az égvilágon minden árnyalata előfordul közöttünk.

Ha pedig ismét kialszik a tűz a földgolyó gyomrában, lesz másik főnix, lesz másik királyfi és másik királylány, aki újra meggyújtja azt.

One Comment

  1. flexaplus.hu
    szept 15, 2015 @ 14:45:02

    Olvasom és olvasom, néha az volt az érzésem, hogy én magam vagyok
    a szerző. Várom a többit

    Válasz

Leave a Reply

*